Történet


Részletek lelkészi naplómból

A torbágyi református egyház indulása…

Torbágy község Pest megye nyugati peremén, a fővárostól 20 km-re fekszik. A német ajkú lakosságot a török hódoltság megszünte után, az 1700-as évek elején telepítették ide, amikor házat, földet, gazdasági felszerelést és különböző privilégiumokat kaptak. Akkor alakult meg újból a Római Katolikus Egyház és nem sokkal később, 1717 táján megépítették iskolájukat is. (Erről Török Henrik ny. iskolaigazgató barátom már írt a Krónikában.)

A német ajkú lakosság betelepítését megelőzőleg Torbágy a Szily-család birtokát képező jobbágyfalu volt, magyar római katolikus jobbágyokkal. Protestáns lakos csak egynéhány akadt. A török hódoltság megszűnése után, a szétszóródott régi lakosság helyére betelepített németség látott igen komoly és gyarapító munkához. A török megszállást túlélt néhány magyar család is asszimilálódott és “németté lett”. Ez az állapot 1883-ig tartott, amikor is megépült a Budapest-Bécs közötti vasút, amelynek egyik állomása Torbágy volt. Ekkor a környékbeli községekből sokan települtek Torbágyra, mert a vasút lehetővé tette számukra a fővárosba való naponkénti bejárást, ahol a gyorsan fejlődő gáripar sok munkáskezet igényelt. Nagy számban költöztek Torgágyra a pátyi zsellérek és föld nélküli lakosok is, akik többnyire református vallásúak voltak. Az 1930-as évek elején már több mint 100 református élt Torbágyon, de elhagyatva és minden lelki gondozás nélkül. A református gyermekek a helyi római katolikus iskolába jártak, ahol – természetszerűleg – katolikus hittant tanultak, mert nem volt református hitoktató.

Területileg ugyan Biához tartoztak egyházi szempontól, de a biai református egyház öreg lelkésze nem tudta vállalni a torbágyi református hívek gondozását. Változás akkor történt, amikor Biára 1935-ben új fiatal református lelkész került, a tudós nyelvész és szótáríró Zugor István, aki igyekezett rendszeresen felkeresni torbágyi híveit és elkezdte a római katolikus iskolába járó református tanulók hitoktatását, mintegy 15-20 tanulóval. De istentiiszteletet megfelelő helyiség hiányában nem tarthatott. A torbágyi reformátusok nagy ünnepeken átmentek a biai reformáfus templomba, egyéb alkalmakkor pedig szorgalmasan eljártak a torbágyi katolikus templomba.

Döntő változás a II. világháború után, 1946-ban történt, amikor a helyi német ajkú nemet ajkú lakosság túlnyomó többségét Németországba telepítették a tavasz kezdetén és megindult a környékbeli és távolabbi magyar családok idetelepítése. Az ideköltözött új telepesek egy része református vidékről származott és hozta magával református hitét, szokásait. Az újonnan betelepültek házhoz, földhöz jutottak és megpróbáltak gyökeret verni. Általában szegény, nincstelen emberek voltak, sokan a Felvidékről, Erdélyből menekültek. Létszámuk meghaladta a 400-at a református vallásúak között, és egy ekkora közösség már nem maradhatott leki gondozás nélkül. Így történt, hogy dr. Ravasz László, akkori Dunamelléki református püspök úr 1946 nyarán kirendelt Torbágyra, mint szervező lelkészt. Addig – 1943 tavaszától – a biai református egyházban teljesítettem pedagógiai-segédlelkészi szolgálatot.

Mint fiatal lekész, hozzáláttam a torbágyi református egyház megszervezéséhez. Először úgy tűnt, a feladat megoldhatatlan. A szervezett egyházi élethez sok minden kell, nekünk meg semmink sem volt. Nem volt templom, istentiszteleti helyiség, lelkészlakás stb. Hála legyen érte Istennek és köszönet a segítő jóakaratnak, az istentiszteleti helyiség kérdése rövidesen megoldódott – egy telepes atyánkfia, Gál István juttatott házának egy nagy szobáját bocsátotta rendelkezésünkre, minden ellenszolgáltatás nélkül. Ott tartahattuk istentiszteleteinket és egyéb egyházi összejöveteleinket. Ebben a házban alakult meg az egyházi és állami törényeknek megfelelően, 1946. Augusztus 4-én hivatalosan is a Torbágyi Református Egyház. Amíg 1946-ban csupán 8-10 ember járt istentiszteletre, addig 1947 elején már 40-50 résztvevő is volt.

Új helység után kellet néznünk: ekkor született meg az imaházépítés gondolata. Községünk akkori vezetői jóakarattal, megértéssel siettek segítségünkre. Rendelkezésünkre bocsátották a jelenlegi templomtelket, az akkori községháza mellett, a község centumában, egy lebombázott romos házat. Az egész telek csupa rom, törmelék, dudva és szemét. Úgy éreztem: ez lesz a legszebb feladat, építeni valami újat, Istent és embert szolgáló létesítményt. Az imádkozó hit csodát művelt. Hatalmas erőfeszítéssel, romos anyagból (egy részét Etyekről kaptuk) megépült a kicsiny, kb. 100 személyt befogadó imaház, amelyet 1947. agusztus 10-én szentelt fel Füle József, bicskei lelkész, vértesaljai esperes.

De sok minden hiányzott még. Hiányoztak az úrasztali edények, padok, harmónium, de legfőképpen a lelkészlakás. Lassan ezt is megadta mennyei urunk. Ifjúságunknak betanítottam Darvas József “Szakadék” című színművét, amellyel bejártuk a környéket és összegyűjtöttünk 2000 forintot, melyből megvásároltuk a padokhoz szükséges faanyagot. Áldott emlékű Povelka Mihály kádármester és id. Barabás Sándor, valamin ifj. Barabás Sándor egyháztagok áldozatos munkája nyomán 1948 húsvétján már rendes templomi padokban ülve hallgathatta a torbágyi hívek közösége a Krisztus feltámadásáról szóló örömüzeneteit. Ugyanezen tavaszon a dicsőséges 1848-as szabadságharc emlékére faültetési akciót szerveztünk, a községet átszelő Füzes-patak mindkét oldalán, a pátyi bejövő út keresztjétől a viaduktig. Sajnos, ma már csak egy-két fát láthatunk az elültett kb. 300-ból. Kiöregedtek, megvénültek a szép jegenyenyárfák. Egy még ott díszlik a kis torbágyi refomátus tmplom előtt.

1948 nyarán híveink áldozatával és a község vezetőinek hathatól segítségével elkészült a kis, szerény lekészlakás, a lebombázott istálló helyén, annak romos anyagából és így vágre magam is Torbágyra költözhettem, akkor várandós ifjú feleségemmel és ott született meg első gyermekünk július végén. Így már nem kellett továbbra is Biáról átjárnom, helyben lakhattam, híveim között. Lassan minden meglett, ami a normális egyházi élethez szükséges, csak egy valaminek a hiányát éreztük mindnyájan: a harangét. Éveken kereszül néma csöndben gyülekezünk az istentiszteletre és nem sírt a harangszó, ha valaki elköltözött közülünk az örök hazába. Kicsinységünk és erőtlenségünk miatt nem is mertünk arra gondolni, hogy harangunk legyen. Isten azonban itt is megszégyenített. A Református Egyetemes Konvent akkori elnökének, dr. Bereczky Albert püsüök úrnak megértő szeretetéből kaptunk egy Erdélyből elhurcolt kétmázsás sérült harangot kölcsönképpen, amelyet akkori áron 1700 forintért megjavíttattunk. Először úgy gondoltuk, hogy haranglábat készítünk, késöbb azonba győzött az a gondolat, hogy építsünk egy kis tornyot, szerény imaházunk mellé, amely ezáltal külsőképpen is templommá válna. Az elhatározást tett követte. Szinte gy emberként mozdult meg az agész falu. Valóban, nemre, fajra és világnézetre való tekintet nélkül mindenki igyekezett segíteni. Mindeki azt adta, amije volt. Két keze munkáját, megtakított filléreit. A szükséges kömennyiséget magunk termeltük ki a biai kőbányából. Ifjak és öregek versenyre kelve dolgoztak, hogy mihamarabb megépülhessen a torony. De közben a vasárnpok sem teltek tétlenségben. Egy-egy presbiter kíséretében bejártam az egyházmegyét, ahol az egyes gyülekezetekben nemcsak prédikáltam, de segítő szeretetre budítottam az ott élő református híveket. Így sikerült összegyüjtenünk több mint 3000 forintot, amely nagy pénz volt akkor.

Így jött el az örömteli ünnep, amikor dr. Bereczky Albert püspök úr 1951. November 25-én felszentelte kicsiny tornyunkat és harangunkat. Ekkor szólalt meg először a torbágyi reformátusok harangja, amely nemcsak a református hívek, de az egész község örömét, jóakaratú együttérzését váltotta ki.

Még igen sok epizódot, igaz és valós történetet lehetne írni, a közel félévszázados kicsiny torbágyi református egyház történetéről, de – sajnos – ez meghaladná egy kis történelmi visszapillantás kereteit. Megemlékezésemet azonban nem fejezhetm be anélkül, hogy hálás szívvel ne gondolnék azokra, akik egyházépítő munkámat jó szívvel segítették. Mindannyiuk elsorolására sajnos nincs lehetőség, de legalább néhányukról essék szó. Hála és örök tisztelet a Római Katolikus Egyház akkori vezetőinek: áldott emlékű Bokor József és Bolyki Nándor plébános uraknak. Török Henrik kántor-iskolaigazgató úrnak, Jirka József vezető jegyző és Lukács Béla jegyző úrnak, valamint a sok-sok kedves magyar és német ajkú katolikus testvérünknek.

Akik még élnek, vegyék Isten áldását, és akik már megpihentek és hazatértek, legyenek áldottai a megdicsőültek országának! 1953 őzséig voltam a Torbágyi Református Egyház szervező lelkésze, amikor egyházi főhatóságom, addigi munkámat is méltányolva, a szomszédos nagyobb Pátyi Református Egyház lelkipásztori tisztéhez segített, ahol közel 40 évig hirdethettem Isten örömüzenetét, az Evangéliumot. Utódom, Katona Lajos lelkésztársam lett, aki tovább gondozta és építette a kicsiny református egyházat. A torbágyi református hívek kicsiny közössége napjainkban is igyekszik hűséggel valóra váltani, ebben a sokszor gyűlölködő világban, Krisztus urunk parancsát: “Szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket!”

Páty, 1993. Május 20.

Bakonyi László s. k.
ny. református lelkész
/volt torbágyi szervező lelkész/